Szűcsné Ildus

Kezdhetném azzal a mondattal, hogy…. már gyermekként érdekelt a futás és a testmozgás…, de akkor ez nem az én történetem lenne…!!!!

A tudat, hogy nekem kezdeni kellene valamit a testem fittségével… egy forró augusztusi délutánon merült fel bennem. Toltam kislányomat babakocsival és egy hirtelen nyári zápor kellős közepén találtam magam. Kb. 10 métert kellett elfutnom egy fedett helyre…így el kezdtem szedni a lábam…vagyis szedtem volna…de ólom nehezen ragadtak a földhöz és  ahogy egy rémálomban álmodjuk meg….futunk, de közben egy helyben maradunk.

 

 

 

Végül a fedett helyre kerültünk kislányommal, ami egy örökké valóságnak tűnt. Szégyen teljesen éreztem magam…még a zápor cseppjei is engem gúnyoltak ki, ahogy végig csurogtak a testemen.

Ennek ellenére nem tettem semmit… csak ott volt a fejem legeldugottabb szegletébe, hogy

valamit kezdenem kellene a testemmel.

 

2017 nyarán eléggé kinőtte a fejemből magát a gondolat… hogy most már vegyem fel a nyúlcipőt és irány a nagyvilág. Akkor a 2 és a 4 éves gyermekeim mellett mind időben, mind más értelemben el tudtam szabadulni egy kicsi időre. Akkor már annyira be voltam hálózva az anyai szerepbe… ki akartam szakadni- szaladni…az egyetlen létből…a házi asszony, a minden gondot megoldó anyai szerepből (hozzá teszem, amit imádtam és imádok lenni…na de csak tényleg ebből áll az élet???) Eleinte félve, az este leple alatt mertem futni…kb. 1-2km távokat…sok-sok pihegéssel, megállással, izzadsággal… Én, aki az iskolai kötelező 800 méteres futásokat is undorral és motiválatlanul, muszáj érzésből futottam le. Szóval az első futásokon túl esve… arra jöttem rá, hogy még mindig akarom csinálni…sőt a nap azon szakaszát remegve vártam…mikor vehetem fel a cipőmet és mehetek ki ismét a nagyvilágba…

A futás során azt éreztem, a lelkem és a testem összeérni látszik…mint a horizont!!

 

Új motiváció

Aztán jöttek az apró motivációk, amik így utólag azt mondom segítettek, hogy a futás mellettem maradjon…pl. új futócipő, öltözék vásárlása (amit csillogó szemmel vittem kipróbálni). Majd az első versenyem, ami szeptember 23-án történt meg (minimaraton).  Érdekes történet volt ez is… szakadt egész nap az eső és kb. 10-13 fok volt.  Mintha válaszút elé állított volna a sors…hogy most akarod csinálni vagy sem…mert hát nem adnak mindent könnyen. Eszembe jutott az a forró augusztusi nap, amikor kinevetett minden esőcsepp… így hát nem engedtem meg, hogy ismét nevessenek rajtam az égiek. Részt vettem a versenyen… lefutottam a távot szakadó esőben, hidegben, sárban.

Befutottam a célba, és elszakítottam azt a célszalagot, amire az volt írva: Üdv Ildi, a futók világában!

 

 

Úgy érzem, hogy 34 évesen kellett megérnem a futásra. Még mindig imádok eljárni. Ma már átlagban 8-10 km-t futok. Közeli tervem a tavaszi debreceni versenyeken részt venni. (még a távot nem döntöttem el) Távlati tervem: minél többet futni bele a nagyvilágba, míg jól esik a testemnek, lelkemnek. Mióta futok, optimistábbnak érzem magam és türelmesebb vagyok a gyerekeimmel és a férjemmel…ja és megint az lehetek, aki szeretnék lenni….mert a futás közben a gondolatoknak nincs határa.  

Köszönöm, hogy leírhattam mindezt neked Veronika. Az életben minden találkozásnak oka van. Örülök, hogy rád találtam.

Ildi

 

Close Menu