10 perc olvasási idő

Amikor Veronika megkért, hogy írjak a magazinba, egy kicsit megijedtem, mert bármennyire is szeretek futni, szavakba nehéz önteni ezt az érzést. Nehéz elmagyarázni, mennyire felszabadító az, amikor egy hosszú, fárasztó nap után elmész futni, és csak te vagy meg a természet, nem gondolsz semmi másra, csak arra, hogy kifutod magadból a problémákat és mikor haza értél teljesen felszabadult vagy, igaz a problémák nem oldódtak meg, de a futás segít kiszellőztetni a fejet és legalább addig nem gondolsz semmire sem.

 

 

Hogy mit jelent nekem a futás?

Tisztán emlékszem, mikor 3 évvel ezelőtt egy szakítást követően Valentin napon beléptem az edzőterembe. Nem akartam búslakodni, ezért úgy gondoltam, hogy mozgással fogom tölteni a hirtelen felszabadult szabadidőmet.

Először edző segítségével kezdem el futni, lassan szisztematikusan kezdtük el a futást, az elején úgy gondoltam, hogy nem olyan nehéz ez, hisz csak futni kell. Aztán amikor az első edzések alkalmával be kellett látnom, hogy ez még sem olyan egyszerű, mert két perc után már a levegőért kapkodtam és azon imádkoztam, hogy mikor lesz vége.

De aztán ahogy telt az idő szépen lassan megbarátkoztunk egymással. Egyre könnyebb volt a futás, egyre többet bírtam futni megállás nélkül. Amikor már fixen bírtam futni fél órát megállás nélkül, akkor kezdtem el komolyabban érdeklődni a futás iránt, cikkeket olvastam, videókat néztem a neten és akkor kezdtem el megismerni igazán ezt a kis világot.

Egy szép tavaszi napon pedig már ki is merészkedtem a szabadba futni, teljesen más volt ez az érzés. Más volt kint futni, mint bent a futópadon, a madárcsicsergés, a szellő… elmondhatatlan … és persze a látvány a Balaton… láttam már ezer arcát, de a futással még több oldalát láthatom.

 

 

Annyira izgatott voltam

Amikor mentem megvenni az első igazi futócipőmet, amikor időpontot kértem lábállás diagnosztikára, mint egy kis gyerek olyan voltam. Amikor 2015 decemberében besétáltam az üzletbe, olyan mintha a mennyországba léptem volna. Mindenhol futócuccok, nagyon kedvesek voltak velem, ott töltöttem szinte az egész délelőttöt mire sikerült megtalálni az én kis Mizumat… közel 800 boldog (és kevésbé boldog) kilométert futottunk együtt.

2016-ban kezdtem el futó mókákra is járni (futóversenyekre, csak nekem nem verseny hanem közös móka a többi futócimbivel). Az első versenyem egy laza 7 km volt ha jól emlékszem, hatalmas élmény volt Balatonkenesén futni az Ironmanesekkel, nagyon nagy löketet adott hogy ők már bringáztak, úsztak és még futni is van erejük ezek után.

 

A futás megnyitott előttem egy másik világot

Úgy éreztem és még érzem most is, hogy egy közösséghez tartozok, hogy rengeteg barátom van odakint, hogyha elmegyek egy futó rendezvényre, akkor mindig akad akivel tudok beszélgetni, mindig sikerül új barátokra találnom, de elég ha csak egy vasárnap reggel elmegyek futni és a parton összemosolygunk egy futótárssal mikor összetalálkozunk és bíztatólag intünk vagy biccentünk egymásnak.

 

 

Aztán ugyanebben az évben, 2016 végén lesérültem

Ironikus, mert nem futás közben, hanem munkába mentem és elcsúsztam a jégen, annyira szerencsétlenül, hogy pár hónapig nem futhattam, eszméletlen rossz érzés volt… nagyon hiányzott a futás.

2017 kora tavaszán kezdtem el vissza rázódni… lassan nagyon lassan tértem csak vissza. Nehezen ment, úgy éreztem akkor, hogy soha nem fogok újra lefutni egyben 10 kilométert. Majd meghaltam minden egyes nap, de nem akartam feladni. Pedig volt egy két alkalom, amikor úgy éreztem, hogy inkább visszafordulok 500 méter után, mert ez nekem nem fog menni. De aztán meggyőztem magam, hogy igenis erős vagyok menni fog ez nekem!

 

Mész futkorászni?

Nem is tudom, hogy írjam le, mert nehéz erről beszélni még a mai napig is de a Bátor Táboros adománygyűjtési kampányomhoz köze van. 2017 késő tavaszán, május végén elveszítettem édesapámat. Egy ideje a rákkal küzdött, sosem panaszkodott a kórházban , és ekkor éreztem azt, hogy vége van, hogy mindennek vége van. Mert akárhányszor felvettem a futóruhámat vagy az edzős táskámat mindig kérdezte hogy „Mész futkorászni?” és ez a mondat annyira élénken él a fejemben, hogy a mai napig, amikor elmegyek futni akkor ezzel a mondattal a fejemben indulok el.

Hetekig nem futottam, nem mentem edzőterembe sem . Csak úgy voltam.  Aztán egyik nap nem is tudom miért, de úgy éreztem, hogy mennem kell, hogy itt az idő visszatérni. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor ismét visszatértem, munka után egy pénteki nyár végi szeles napon. Veszprémben a kedvenc útvonalamon a Gulyadombnál, a Rovaniemi lépcső tetején sírtam el magamat, mert felrémlett az a bűvös mondat. Ekkor éreztem egy kis megkönnyebbülést, hogy a futás felszabadít, hogy megtisztult kicsit a fejem.

Nem mondom azt ma sem, hogy jól vagyok, mert nem sikerült még túl lépnem édesapám halálán.

 

Újra barátok lettünk

Lassan kezdtünk újra barátok lenni én meg a futás, terápia jelleggel. Nem gondolok semmi másra futásnál csak arra, hogy szabad vagyok, hogy saját magamat kell legyőznöm, ha lassan futok az sem baj, ha meg kell állnom közben annyi baj legyen, hisz nem a világ vége.

Ebben az évben kezdtem el aktívan túrázni is, rengeteg szép helyet bejártam és rájöttem, hogy ez az amire nekem és a lelkemnek szüksége van a futás és a túrázás, a természet. Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, hogy fontos nekem a sport, hogy sokkal fontosabb mint eddig volt!

 

Bátor Tábor és a futás

A Bátor Táboros bűvös lila pólóval már több futóversenyen is találkoztam, mégis csak 2017 végén 2018 –as év elején kezdtem el utánuk kutakodni, hogy mi is ez az egész valójában. Elolvastam a honlapjukat, történeteket és úgy éreztem, hogy segítenem kell. Segítenem kell, mert talán a lelkem is megnyugszik majd egy kicsit. Hiszen gyerekeken segíteni mindig jó érzés.  És amit a Bátor Táborosok csinálnak az maga a csoda, hogy évről évre több száz gyereknek nyújtanak feledhetetlen élményt, hogy a táborban elfeledhetik azt, ami történt vagy történik velük. Édesapám történetén keresztül végigjártam ezt a kemény utat, és ha arra gondolok, hogy egy szülőnek kell végig járnia ugyanezt az utat egy kisgyerekkel, akkor a szívem szakad meg.

 

Nem kell mást csinálni, csak futni

Szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy vágjon bele, mert nem kell mást csinálni csak futni, és egy kicsit kampányolni. De az a legkevesebb szerintem, mert ha már úgy is futok miért ne ajánlanám fel a kilométereimet jótékony célra? Hogyan lehetsz egy csodacsapat tagja? Nincs más dolgod mint ellátogatsz az élménykülönítmény honlapjára és jelentkezel, választasz magadnak egy futóversenyt. Lehet olyan is, ami nincs a listában és nem muszáj félmaratont futnod, kisebb távot is nyugodtan beírhatsz. Majd pár nap múlva jelentkeznek a Bátor Táborosok, nagyon kedvesen érthetően elmondanak mindent, bármikor hívhatod őket ha segítség kell vagy elakadtál vagy nem találod a megfelelő szöveget a kampányodhoz.

 

Vivicitta

Nekem ez az esemény a Vivicitta volt 10km. Január végén indult a kampányom, nagyon sokat köszönhetek a barátoknak, munkatársaknak akik támogattak ebben a döntésemben, hogy segítettek szórólapot csinálni, hogy a facebookon osztották az eseményt (és ezúton kérek elnézést ha már kicsit sok voltam). Ez a bő két hónap míg tartott a kampány és az, hogy sikerült összegyűjteni 150 ezer forintot maga a csoda volt, amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan vége lett is lett. És most, hogy a Vivicittának is vége lett, kicsit üresnek érzem magam, na de vissza a Vivicittához.

Szuper élmény volt találkozni élőben is a Bátor Táborosokkal! Olyan, mintha már régóta ismertük volna egymást. Eszméletlen élmény volt az egész Vivicitta! Új barátokat szereztem, és a futás? Nehezen ment nagyon nehezen, egész héten beteg voltam előtte, magas lázzal, orrdugulással. Vasárnapra nagyjából jól voltam, de még mindig nem voltam 100 százalékos, nehezen is indultam el, nem akartak működni a lábaim, kellett vagy két kilométer, mire fejben is ott tudtam lenni és csak a futásra koncentrálni, és a szurkolás… a BátorTáborosok mindent beleadtak és mikor már úgy éreztem, hogy feladnám akkor megpillantottam Őket, ahogy a nevemet kiabálják ahogy buzdítanak, ahogy a tömegből hallod, hogy „Hajrá BátorTábor!” felbecsülhetetlen élmény! Új erőre kaptam, és eszembe jutott, hogy nem adhatom fel, hisz végig csináltam egy nagyszerű kampányt, gyerekeken segíthetek.

Egy csodás élmény volt számomra a gyerekekért futni (és egy kicsit apáért is).  És mindenkit csak buzdítani tudok, hogy segítsen, mert adni jó. Tényleg nem kell sok hozzá, elég pár száz forint is, tényleg senki nem nézi az összeget és nem is ciki keveset adni mert sok kicsi sokra megy.

 

 

Már tervezem, hogy melyik lehetne a következő verseny, amivel újabb összeggel tudnék hozzájárulni a Bátor Tábor kicsiny lakóinak feledhetetlen élményéhez.

 

Most egy újfajta jelentőséget nyert számomra a futás. A mágikus lila pólót büszkén fogom viselni, hogy még több emberhez eljusson a Bátor Tábor!

 

Nehéz összefoglalni, hogy mit jelent számomra a futás, de talán a szabadságot, hogy kiszabadulhatok a hétköznapokból, a futás mindig ott lesz nekem, bármi történjék is jó vagy rossz. Szabadság, mert nincs más csak én, nincs munka, nincs jó vagy rossz, csak futás, és hogy minden egyes futásom után sikerélményem van, hogy igen, ma is megcsináltam.

 

A futás megmutatta számomra, hogy sokkal szélesebb a világ mint amit eddig ismertem, hogy sokkal többre vagyok képes mint amit gondoltam magamról, hogy képes vagyok kilépni a komfortzónából, hogy a határaim messze túl vannak azon, amit elképzeltem magamról! Megtanított arra, hogy kitartó legyek és soha ne adjam fel, megtanított harcolni a céljaimért!

 

Szóval „jössz velem futkorászni”? Segíteni a gyerekek élménnyel teli gyógyulását?

 

Tóth Zsófia 

Esszencia Team