12 perc olvasási idő

III. Paddy Éjszakai futás – Sopron

Mostanában ha futásról van szó, akkor már nem keresem a kifogásokat, hogy miért ne menjek futni (mondjuk most már nem is találnék esőre ott az esőkabátom, ha hideg van akkor feltudok öltözni megfelelően, ha sötét van ott a fejlámpa), az összes indokra van már megoldásom, és azt vettem észre, hogy akármennyire is fáradt vagyok, akármennyi dolgom is volt aznap, nem vágyom másra minthogy felvegyem a futócipőt és menjek.

 

Futás a bűvös lila pólóban

A soproni éjszakai futás reggelén viszont egyetlen jó indokot próbáltam találni, hogy miért ne menjek, mert most hosszú hónapok után először nem volt kedvem menni, rajthoz állni, a kedvem sem volt az igazi az előző napi történések miatt, ráadásul az eső is szakadt délelőtt,

aztán mikor elővettem a bűvös lila pólót minden megváltozott, gyerekeken segíthetek.

 

 

Még több emberhez eljut a Bátor Tábor és talán úgy, ahogy én annak idején más is kedvet kap ahhoz, hogy futással gyűjtsön pénzt, hogy a beteg gyerekek egy életre szóló élményt kaphassanak, és úgy döntöttem, hogy a csalódottságomat majd valahogy energiává fogom alakítani.

Aztán amikor a Peti felvett és elindultunk, elhangzott a bűvös mondat… ha lehet ne fusd el az elejét mint Szentendrén. Igazából Szentendrén sem a tempóval volt a baj, hanem hogy nagyon meleg volt délelőtt 11 kor. Ritkán futok napközben ilyen időben inkább este, vagy kora reggel.  Mondtam a Petinek, hogy nem fogom, megpróbálok lassabban futni. Felépíteni a futást, az első pár kilométeren lassabban futok és utána fokozatosan fogok gyorsítani. Szerintem kitalálhatod, hogy ez nem így történt! 😀

 

Emlékszem. . .

Ahogy Sopron felé haladtunk, azon az úton mentünk egy darabig amerre Szombathely felé kell menni. Ami kedvem megjött, az szép lassan párolgott el, eszembe jutott minden, amikor hétvégente apát látogattuk Szombathelyen a kórházban, hogy hol álltam meg kocsival, mert azt hittem otthon hagytam a jogsimat, hogy amikor hoztam haza hogy velünk töltsön egy hétvégét és azt mondta hogy “Olyan mintha a Marson lennénk, olyan sok a kátyú” (ez a mai napig az eszembe jut ha arra járok) és rázkódott az autó, próbáltam kikerülni a kátyúkat, mert akárhányszor belementem egybe tudtam, hogy fáj neki a rázkódás még ha nem is mondta ki. Arra is emlékszem, hogy milyen érzések voltak bennem akkor, amikor utoljára láttam őt, milyen volt haza vezetni. És amikor megláttam a nyaralót a távolból, azt gondoltam, hogy nem lehet lentről látni, mert a fák el fogják takarni, de aztán mégis a hely tetején megpillantottam a zöld házat, amiben apának annyi munkája volt, hogy mennyire szeretett ott lenni, hogy milyen szeretettel gondozta azt a szőlőt, akkor már tényleg nem volt kedvem menni, mert szerettem volna, ha Ő is a részese ennek.

De már nem volt vissza út az összes hülye motivációs szöveget előkerestem ami csak létezik a fejemben!

 

Verseny előtti pillanatok

Amikor megérkeztünk Sopronba és átvettük a rajtcsomagot sétáltunk még egyet a városban. Meglepett az emberek kedvessége, hogy még csak a zebra felé sétáltunk, de már megálltak, hátha át akarunk menni és ez többször is előfordult. Ahhoz képest, hogy mekkora város, a parkjai gyönyörűek, nyugodtak, Almádiba is ilyen kellene. Egy laza 4-5 km séta volt a bemelegítés a versenyre.

A szervezők eszméletlen kedvesek voltak, minden kérdésre válaszoltak, beszélgettek az emberekkel.

Ahogy a Peti is mondta, jó egy ilyen közösséghez tartozni, korábbi futómókákról ismerősként köszönünk egymásnak, de annak ellenére, hogy nem ismerjük egymást személyesen, mindenkivel köszönünk egymásnak vagy csak biccentünk.

 

 

Szépen lassan elérkezett a rajt időpontja, még nem volt annyira sötét de világos sem, eszembe jutott hogy 20:30-kor legtöbbször én már ágyban vagyok, jobb esetben már alváshoz készülődöm, átfutott az agyamon, hogy nem fog menni, álmos is vagyok egy kicsit és lehet hogy a 16 kilométerrel egy kicsit túlvállaltam magam, viszont nem sokára itt a félmaraton 3 hét kb. szóval ez egy jó felmérő lesz rá, kiderül, hogy mennyit bírok.

 

És rajt!

A rajt késett egy kicsit mert a rendőrség nem adta meg az engedélyt. Először a félmaratonisták startoltak el. Majd jött a mi kategóriánk két perces csúsztatással. Mikor oda álltam a rajtvonalhoz, már úrrá lett rajtam a szokásos izgatottság, és az az egy mondat pattogott a fejembe amit a Peti mondott:” Ne fusd el az elejét! Még véletlenül sem!” Hát… szóval mit is mondjak? A szokásos gyors indítás volt, én úgy éreztem, hogy lassan megyek, majd 1 km körül rápillantottam az órámra 4:49-es ezrek… nem lesz jó… nagyon nem lesz jó, lassíts ráérsz később gyorsnak lenni! Kicsit visszavettem a tempóból, második ezer már 5:04… még mindig gyors! Aztán a 3-4. kilométernél a hátam mögött meghallottam a bűvös mondatot:

Aki itt fut, az bátor, Az nem fél az árnyékátólAki itt fut, az bátor, Hajrá BátorTábor!!!

Nem volt megállás. Elöntött az adrenalin vagy nem is tudom. Libabőrös voltam, igazából akárhányszor meghallom ezt a mondatot, vagy az hogy hajrá BátorTábor, akkor mindig libabőrös leszek, mert annyira jó segíteni, hogy ennyi emberhez eljutott már a Bátor Tábor híre.
Aztán amikor az első kör vége felé közeledtem és sorban hagytam le az embereket, akkor az egyik ponton kint álltak a segítők, szervezők pacsit osztogattak, bátorítottak és azt a mondatot hallottam hogy milyen gyors vagy, milyen lendület… hajrá Bátor Tábor! Elgondolkodtam egy pillanatig, hogy megint elfutom az elejét, lassítani kellene de mondom, nem vagyok fáradt, jó az idő, jól megy minden (leszámítva, hogy az elején megint begörcsölt a hasam, amin sikerült úrrá lenni) lehet, hogy hátra van még 2*5,5 km de menni fog, menni fog mert edzettem, készültem, hosszúkat futok igaz lassabb tempóban, heti háromszor, az edzések végére mindig beteszek dombokat. Szóval nem lehet semmi gond, úgy, hogy előtte két héttel Székesfehérváron 7 km -en 4.59-es ezreket mentem.

 

A legtöbb dolog fejben dől el (azt mondják) és eldöntöttem hogy menni fog.

Mindig eszembe jut a Futás Esszenciája blog, az ott olvasható tartalom, így versenyek közben, a sok történet mindig ad egy kis plusz erőt.
A második kör elején, ahogy a vasút mellett a bringa úton futottunk, szemben megpillanthattuk a holdat ami gyönyörű volt, bár nem volt holdfogyatkozás ma, mégis vöröses volt. Nagyon szép volt! A második kör simán ment minden nehézség nélkül úgy, hogy a kör közepén eszembe jutott még egy mondat: “válassz ki valakit és kövesd”. Előttem futott egy srác, jóval előttem, széles vállak, izmos kar a zsánerem, szóval kinéztem magamnak és futottam utána egy pár kilométeren keresztül, az volt a gond, hogy nem futott tovább a harmadik körre.
Más taktika kellett, vagyis nem is kellett mert úgy éreztem, hogy jó formában vagyok, nem fáradtam el, nem fáj a lábam, nincs semmi gond. Miután áthaladtam az ellenőrző ponton az utolsó körre akkor éreztem, hogy meglesz ez, nincs sok hátra már csak egy újabb ötös, remek a hangulat, akik biztosították az útvonalat nagyszerűek voltak, mindenkit biztattak mikor elhaladtál mellettük, mindenkihez volt egy kedves szavuk és szerintem ez nagyon sokat számít. Voltam már olyan futómókán, ahol a segítőknek az arcára az volt írva, hogy mikor lesz már vége.

Szóval ez egy igazi felüdülés volt. Az utolsó kör másfél kilométerénél még megelőztem két embert és akkor vettem észre, hogy előttem nincs senki más. Hosszú egyenes következett és sehol nem láttam egy másik futót sem, csak a kivilágított futó útvonalat, a rendezők nagyon jól megcsinálták, foszforeszkáló nyilak, az út mentén világító bóják, sőt ahol úthiba volt oda is tettek egy világító bóját nehogy baja legyen valakinek, bár a fejlámpa erősen ajánlott volt mindenkinek. Amikor az utánad futó léptei is kezdenek elhalkulni, és előtted sincs senki az egy kicsit furcsa érzés.

 

Csak te vagy, a gondolataid, meg a város.

Gyönyörű volt a város is, az utolsó kilométereket már így tettem meg, mivel a széles hátú srác már nem futott előttem így a ’hülye’ Ryan Gosslingos idézetek jutottak eszembe ahol félmeztelenül mutogatja magát, hogy majd a célban vár egy kiskutyával 😀 😀 Nem várt a célban sajnos 😀 :D,  nem hogy ő nem de még S. -sem volt ott (szerencsére viszont Peti ott volt ). Nem is tudom hol gondolkodtam el annyira, hogy már csak az utolsó tájékoztató táblára lettem figyelmes, hogy már csak 1 kilométer és ekkor kicsit sajnáltam, hogy vége lesz, szívesen futottam volna még egy kört. Aztán ráfordultam a célegyenesre és most nem volt nagy hajrá, mert sem előttem sem utánam nem jött más. Amikor hallod a neved, hogy célba értél, elmondhatatlan élmény! És amikor azt is, hogy bronzérmes vagy, az meg már csak hab a tortán!

 

Bronzérmes célba érkezés

A célban is remek volt minden, a frissítés a végén, banán, szőlőcukor, sütemény, Iso, víz annyiszor vettél ahányszor akartál. Nagyon kedves volt mindenki eszméletlen kedvesek!
Nyújtottam egyet, miközben vártam, hogy Peti beérjen, mert ő 21-et futott, és közben azon gondolkodtam, hogy káprázott-e fülem, hogy a harmadik helyet hallottam.

Aztán Peti is beért és nagyon jó időt futott. Az az igazság, hogy meg sem mondanám, hogy annyi éves amennyi, remek formában van, hosszúkat fut.  Együtt vártuk az eredményhirdetést, és amikor elhangzott a nevem, még akkor sem igazán akartam felfogni. A srác, aki a nyakamba akasztotta a bronzérmet, megkérdezte, hogy minden rendben ment-e, jól éreztem-e magam, és az ilyen gesztusok nagyon sokat számítanak. S. -nek is köszönöm, mert ha nem lettem volna ennyire dühös magamra akkor nem lett volna plusz energia, amit hasznosíthattam volna. Köszönöm Szabinak is hogy segített 🙂

 

Sírva örültem

Bevallom, elsírtam magam. Az elmúlt napok miatt úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtom, nem vagyok elég jó. Szerettem volna, ha édesapám ott van, hogy látja, a futkorászásom új szintet nyitott meg előttem, hogy mennyi remek barátokat szereztem ennek a sportnak köszönhetően, hogy olyan nagyszerű embereket ismertem meg mint Peti és a családja akik annak ellenére, hogy nem régóta ismerjük egymás, ismeretlenül is sokat segítettek. Rengeteg futót ismertem meg, akikkel napi szinten tartjuk a kapcsolatot és beszélünk a futás során felmerülő örömökről és nehézségekről. Örülök, hogy e nagy csapat részese lehetek.

Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, sőt biztos, hogy nem, de nem is akarok az lenni. Egy valamiben jó vagyok és az a futás. Mert nem azért futok, hogy másokat lenyűgözzek, hogy helyezést érjek el, hanem magamért, a kikapcsolódásért, a móka kedvéért, hogy a saját magam határait feszegessem és ezzel az éjszakai futással sikerült egy újabb falat ledöntenem magam körül, alig várom, hogy 3 hét múlva az első félmaratonomon egy újabb fal dőljön le.

Remek verseny volt, remek szervezés, remek idő. Kell ennél több? Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a futómókát, ha teheti egyszer mindenképp próbálja ki, remélem jövőre veletek is ott találkozom majd.

 

Hajrá BátorTábor!!!

 

Tóth Zsófia ( Sophie)

Címlapsztori