7 perc olvasási idő

Most szeptemberben lesz két éve, hogy elkezdtem futni. Az év elején még azt sem tudtam, hogy milyen versenyek lesznek, nem hogy a félmaraton gondolatával játszadozzak! Ám nem tudom honnan, de sok energiám volt, sokat voltam futni. Nem érdekelt a -11 fok, mentem!

Február végén már utána néztem a versenyeknek és sorra jelentkeztem minden 10 km-es távra, amire csak tudtam. A félmaraton gondolata itt még a kanyarban sem volt!

Majd jött az áttörés: a budapesti „Vivicittá”. A 10 km lefutása után még többre vágytam, hazafelé már a félmaraton gondolatával játszadoztam. Tudtam, hogy nem állok még készen rá, de ekkor még csak áprilist írtunk! Keményen edzettem magam, mert mindig volt mire készülnöm – ha nem szervezett rendezvény, akkor virtuális futóverseny.

Futásom 2. évfordulója

Eljött a júliusi hónap és felfigyeltem rá, hogy a közeljövőben rendezik meg Budapesten a 33. Wizz Air félmaratont. A szeptemberi időpont volt az, ami igazán megfogott, mert azonnal bevillant, hogy ez lehet a tökéletes megünneplése futásom 2. évfordulójának!

Így hát beküldtem a jelentkezést életem első félmaratonjára. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy ezután még komolyabban vettem az edzést, ám váratlan problémába ütköztem.

A felkészülés nyáron volt, de kizártnak tartottam, hogy napközben a forróságban fussak. Próbáltam hát esténként, akkor azonban kellemetlen társaim akadtak: apró, szárnyas bogárkákat szedtem össze, a lábamtól a fejem búbjáig. Nem volt más választásom, reggelente kellett futnom. Így hát amikor csak tehettem, 4:45-re ébresztőt állítottam, egy kis reggeli, egy kis folyadék és 5 órakor én már úton voltam.

Igen, lemondtam arról, hogy egy jót aludjak és néha nagyon nehéz volt az ébredés, nehezen ment az elindulás, sőt volt olyan reggel, hogy fel akartam adni ezt az egészet. Időnként olyan pocsék volt a tempóm, hogy azt mondtam magamban: én nem is leszek képes lefutni egy félmaratont!

De nem adtam fel. Mentem tovább, ha gyengének is éreztem magam, csak figyeltem a többi futótársam, akik közül páran hatalmas motivációt adtak. Itt említhetném Ráki Tamást ( LefuTom ) és az ő hétkezdő idézeteit, Czövek-Király Dórit (czkiralydori)  aki kisgyerek mellett fut, vagy Trábert Attilát ( wellati ), aki sok jó tanáccsal látott el. A legtöbb támogatást mégsem egy futótól kaptam, hanem a férjemtől – aki nem fut – ő az, aki a leginkább hitt bennem a kezdetektől fogva. Fura dolog ez, hogy egy szabadidős tevékenységhez, amiből aztán sport lesz, a technikai/ fizikai tanácsok mellett milyen fontos az, hogy az ember lelki támogatást is kapjon hozzá.

Szerencsés vagyok, mert a felsorolt emberek mellett a családom, a barátaim és a kollégáim is kivétel nélkül örülnek a sikereimnek, szurkolnak nekem és aki csak teheti a versenyeimre is kijön.

“Jól van fuss, de csak lassan!”

Ilyen szurkolótábor mellett sikerült mindig erőre kapnom és folytatnom az edzést, nem csak a félmaratonra, de a félmaraton előtt betervezett két versenyemre is, amiből az egyik – mint meglepetésemre kiderült – pontosan a félmaraton előtt két nappal volt. Sokan tanácsolták, hogy ne menjek inkább pénteken versenyezni, mert a félmaraton előtt ez nem vicc! Ezzel tisztában voltam, hisz a leghosszabb távom eddig 18,50 km volt. A nagy cél előtt lefutni egy versenyt – kicsit sokallottam én is, de mindenképpen indulni akartam. A verseny ugyanis egy 10 km-es esti futás volt a szülővárosomban Kassán – a „Košice night run“, ami egy rendkívül hangulatos futóverseny.

Végül mindenki megbékélt vele, azzal, hogy „jól van fuss, de csak lassan!”

A lassú, tartalékoló futásból végül egy jó tempójú egyéni rekord lett!  

Hazajöttem, kb. éjfélkor lefeküdtem, reggel 5-kor ébresztő, mert már szombaton Pesten akartam lenni, hogy átvegyem a rajtcsomagom, felmérjem a terepet, esetleg találkozzak pár emberrel. Szombat délutánra már csak a másnapon kattogott az agyam:
Mit és hogyan fogok csinálni? Vajon jó tempót fogok menni? Egyáltalán képes leszek rá?
Szerencsére aznap sikerült összehoznom egy találkozót barátommal, Ráki Tamással – sok jó tanáccsal látott el és az eredményeim fényében biztatott, hogy ez menni fog. Innen is köszönöm neki még egyszer!

Eljött a vasárnap reggel. Felültem az ágy szélére, és azt mondtam:

Te ma ezt megcsinálod!

Mikor a férjemmel megérkeztünk a helyszínre, azt a sok embert látva hihetetlen pozitív érzés töltött el. Egyszerűen leírhatatlan, otthon éreztem magam ezek között az emberek között.

Mindannyian ugyanazért jöttünk, hogy lefussuk a 21 kilométert, de meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sokan voltunk, akiknek a hátán ott virított az „első félmaratonom” felirat.

Sikerült összefutnom Czövek-Király Dórival is, aki számára fontos küldetést teljesítését jelenthettem: előző nap az ő rajtcsomagját is átvettem. Bár már egy ideje online kapcsolatban vagyunk, most sikerült először személyesen is találkoznunk. Ennek ellenére nagyon nem tudtunk egymásra figyelni, látszott mindkettőnkön az izgalom, a feszültség, a koncentráció.

A rajt előtti izgalom 

Eljött az idő, a rajtzónához kellett állni. Ott már semmi sem érdekelt, csak futni akartam.

8 óra, indulás. A fejemben a kapott jó tanácsok kattogtak, hogy ne fussak gyorsan, nem kell lekörözni senkit, csak magammal foglalkozzak. A rajtnál tudtam, a vége még messze van. Ezután az első 10-km-t szinte észre se vettem, a saját tempómban futottam, figyeltem a többi lelkes futót, akik annyira összpontosítottak akárcsak én. Közben csodáltam Budapestet.

10 kilométer után kezdtem ráeszmélni, hogy a megszokottnál kicsit hosszabb távú versenyen vagyok! Éreztem, hogy lassulok, de eldöntöttem, hogy én ide futni jöttem. Gyaloglásról szó sem lehet!  Vagyok olyan makacs, hogy amit a fejembe veszek abból nem engedek. Ez most is így lett!

Sikerült optimalizálni a tempómat és a frissítőpontoknál azért hajlandó voltam pár másodpercre megállni.

Egyre jobban merültek az elemeim, csak az utolsó előtti frissítőpontra tudtam gondolni, ahol már be kellett vetnem a szőlőcukrot is, de itt már igazából nem volt kérdés, hogy végig futom-e, vagy sem. Amikor megláttam, hogy már csak 100 m van a célig, a könnyeimmel küzdöttem. Próbáltam mosolyogni a könnyeim mellé közt – persze ezek örömkönnyek voltak.

Félmaratonista lettem! 

A sok edzés, a sok lemondás, az, hogy néha akkor is mentem futni, amikor nem volt kedvem – mind megérte. Ezért a pillanatért biztosan! Amikor a nyakamba akasztották az érmet, büszkeséget éreztem – büszke voltam magamra és az elért eredményemre.


Mivel a családom és a barátaim virtuálisan követtek, rögtön jöttek a hívások, üzenetek, hogy mennyire büszkék rám, és hogy gratulálnak. Hihetetlen érzés volt, látni a sok büszke arcot, a sok éremmel fotózkodó embert! Mi mind ezért jöttünk, mi mind megcsináltuk!

Futok tovább az álmaimért

Még most is elérzékenyülök, ha rápillantok az érmemre, mert az emlékeztet igazán honnan indultam és hova jutottam el. Nem gondoltam volna, hogy idén már félmaratonista leszek, de az lettem. És hogyan tovább? Már idén vár rám a következő félmaratonom! Szülővárosomban, Kassán, október 7-én rendezik meg Európa egyik legpatinásabb maratoni versenyét, a ”Kassai Nemzetközi békemaratont és félmaratont”. Úgyhogy nem állok meg, futok tovább az álmaimért!  

Kovács Karolina

További tartalomért látogasd meg a Facebook és Instagram oldalunkat is.