Elkezdődött, amit alig vártam.

Teljes átalakulás testileg, lelkileg. De ez most sokkal nehezebb volt, mint amit valaha átéltem. Magaslatok, mélységek, igazi hullámvasút a lélek tükrében, amit a test szenvedett el.

Néha egy amatőr sportoló élete sem könnyebb a profi sportolókétól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a mindennapos edzések testi és lelki síkon, hosszú-hosszú heteken keresztül. A reggelim a fókusz volt, az ebédem a regenerálódás, a vacsorám az alázat. Minden este lefekvéskor hálát adtam, hogy képes voltam elvégezni a napi feladatom mindenféle fizikai nehézség nélkül.

A lelkem mégis tombolt, hiszen a 2017-es év nekem nem kifejezetten harmonikusan indult. Ennek ellenére elkezdtem egy 12 hetes felkészülést a maratonra (ami végül 15 hétre húzódott)…január 9-én. Mit sem törődve szilaj lelkem fájdalmaival. Én az a fajta ember vagyok, aki megél minden érzelmet, nem hárítok, nem szégyellek és nem mutatom, hogy én vagyok Xena, aki minden helyzetben kőkeményen és rendíthetetlenül tartja a pajzsot, maszkulin jellemét felszínen tartva.

Tulajdonképpen sorozatosan kaptam a jeleket, hogy pihennem kellene:

  • hol a bal bokám sérült meg, aminek következtében pánikroham lett úrrá rajtam (ez számomra is újdonság volt, mert soha nem tapasztaltam még ilyet), azaz elment a látásom, a hallásom és nem kaptam levegőt.
  • hol pedig a jobb bokám
  • hol pedig a térdem.

A tartó oszlopok sérültek. Miért történhetett ez?

A boka hajlékony és mozgékony testrész. Testünk megtartásában segít. Hidat képez köztem és a föld között. A bokán keresztül áramlik a spirituális energia felülről lefelé és lentről fölfelé. Az általam hozott döntéseket szimbolizálják.

A bokasérülés azt jelzi, hogy irányváltoztatásaim során képes vagyok- e megőrizni rugalmasságomat.

Féltem attól, hogy mi vár rám, döntéseimben rugalmatlan voltam, megfékeztem az energia áramlását. Mivel boka nélkül nem tudtam állva maradni, ezért új nézőpontokra volt szükségem. Az egyik bokám megadta magát, ami arra utalt, hogy nincs szilárd alapom, irányt kell változtatnom. Ez mentális konfliktussal is járt.

Amikor a sérülések bekövetkeztek, nem volt tiszta, definiált dolog az életemben. Óriási lelki háborúkat éltem meg, amit csak néhány közel álló emberrel osztottam meg.        (A mai napig mellettem állnak és köszönöm a jelenlétüket.) Döntenem kellett egy olyan dologban, ami az egész hátralévő életemet meghatározza. Ezen rágódtam hetekig. Nincs olyan, hogy valamit semmiért. Ha nem hozol döntést, megrekedsz, ezért nem is jön a várva várt siker. Hiába fektettem bele több heti munkát, ha a legfontosabb dolgot nem voltam képes végrehajtani. Ez pedig a DÖNTÉS. Ezért is írtam gyakran a posztjaimban azt, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel küzdök,mint bárki más a mindennapjai során.

Eljött a verseny napja. Tökéletesen fel voltam készülve, csak egy valahogy nem. Lelkileg. Elfelejtkeztem a legfontosabb dologról. A belső hangról. Semmibe vettem. Ezért úgy döntött, hogy nem érdemlem meg az érmet, a célt, a távot.

30. kilométeren fel kellett adnom a versenyt. A szívem (lélek tájékán) nem bírta a terhelést. Ez volt az én tanösvényem.

Természetesen ezeket a következtetéseket a verseny után vontam le, hiszen válaszokat akartam kapni, miért nem sikerült. Ha mindezt előtte gondolom végig, talán sikerült volna. Makacs voltam, mert így döntöttem. Nem fogok elmélkedni ezen.

Amire igazából a figyelmet szeretném felhívni az, hogy figyeljünk testünk jelzéseire. Legyen szó bármiről. A igazi főnökünk a testünk és jelzései, mi mégis legyintünk rá, mert van fontosabb dolgunk is.

Ne engedjük meg magunknak a tehetetlenséget, hogy ne értékeljünk semmit, hogy ne higgyünk semmiben! Legyen valami, amiért küzdhetünk, ami izgalmat okoz az életünkben. Ne tékozoljuk el a tehetségünket. A tehetség a sikerhez vezető út. A sikerhez vezető út viszont nem feltétlenül jár sikerrel.

Folytatom az utam, mert másnak is segíteni akarok.

Close Menu